Tartalom

Természetesen nem véletlenül lettem történelem tanár, majd történész-kandidátus, mindig is érdekelt a történelem, és igyekeztem a lehető legtöbbet megismerni belőle. Különösen érdekesek voltak számomra a lehetetlennek tűnő történések, az angolok győzelme Azincourt-nál, vagy Nagy Sándoré Gaugamélánál, és még sorolhatnám, de ez a kettő verssé is érett bennem. A magyar történelemről nagyszabású költeményt a Himnusz és a Szózat után nagyon nehéz írni, de legalább megkíséreltem összefoglalni az "én" magyar történelmem néhány kiemelkedő eseményét. Az utolsó versben eredetileg Rómeó és Júlia történetét és egymásra pillantásának pillanatát akartam megörökíteni. Ez volt az első változat. De közbeszólt a "történelem", és úgy éreztem aktualizálnom kell az eredetileg néhány soros írásomat, és ha már ezt megtettem, ennek kapcsán, eszembe jutott még egy-két gondolat, de ekkor már nem volt sok köze a Rómeó és Júliához.

Alexandrosz

Fiam, Alexandrosz! Soha ne feledd el,

nemes, királyi sarj vagy, de halandó földi ember.

Emlékezz: a szabad emberek önszántukból alkotnak áttörhetetlen falanxot!

Csak tetteid által lehetsz halhatatlan!

A negyvenezer makedón harcos egy akarattal csodát tehet,

birodalmakat dönthet meg.

Nem törhet át senki és semmi az ércfalon,

együtt örök életet nyerhettek.

Egy vagy velük, közülük, ne képzeld magad istennek!

Mindent elérhettek, ha hatalmi gőg nem üt rést köztetek.

Nem tehet kárt bennetek, sem a perzsák hulló nyílesője,

sem összes sarlós harciszekere.

Gaugamélánál, a tömött hadsorok előtt tarajos aranysisakom a fejemre került,

kedves paripám minden izma pattanásig megfeszült,

azt képzeltem, a hű Bukephalosz szárnyat növesztve felrepül.

Felemelt kardom a nap tüzében izzott,

amikor Dareiosz derékhadára törtem ott.

Bíbor perzsa vérben gázolva mégis azt gondoltam,

a szárnyas Apollón én magam vagyok.

Katonák, ne sóhajtozzatok!

Miért gyötör a honvágy benneteket?

Én Dareiosz összes kincsét odaadtam nektek.

Otthon csak sós verítéketekkel öntözhettek poros-kopár sziklaszirteket.

Felejtsetek el mindent, házat, hazát!

Vágjatok el minden köteléket!

Aki nem így tesz, annak útja nem haza, a halálba vezet!

Barátok! Ne kérdezzétek unos-untalan, hogy meddig vonulunk még Keletre!

Soha ne nézzetek hátra, kövessetek az úttalan utakon is,  mindig előre!

Anyám, szörnyen magányos vagyok,

már csak magamban bízhatok.

Hiába győztem le minden ellenfelem,

tudom, féktelen, vad természetem felett sohasem győzedelmeskedhetem.

Földi erő meg nem állíthat sosem,

de a rémképekkel, gyötrő álmaimban, hasztalan vívok szakadatlan.

2007

Agincourt mezeje

Férfibátorságnak síkja, lovagi tanoda.

Összesereglett Frankföld fiainak tarkabarka bája.

Gőgös-paripás kevélység szívüket átjárja.

Így sorsuk lett halálnak halála.

Sok víg dalia, lóhátas merészség,

de mindez, csillogó felszínesség,

Hadi szerszám is volt ott ezerszám.

A lándzsák az eget karcolták.

A páncélmezek hangja messzire hallatszott .

A táltosok zablájukat kényesen rágcsálják.

Orrlyukuk idegesen rándul, szélesre kitágul,

belőlük fehér fellegekben pára emelkedett fel.

A nyihogó mének lábaikat peckesen emelték,

gazdáik őket  a reggeli ködben rendezgették.

A lovak lépte csataszagtól táncos,

az urak kedve igencsak ficánkos.

Henrik szedett-vedett hada ugyancsak gyülekezett.

Toprongyos vitézek, jó walesi íjászok,

zöld füvű szigetnek dacos lakói.

Csatarendbe álltak, az ellenséget nézték,

a walesi lankát, az erdők zenéjét,

kedvesük emlékét, mind visszaidézték.

Gyermekkoruk óta isszák piros sárkány vérét,

ha megszomjaztak, kortyolták dadájuk meséjét.

Kedvük most tarajos.

Szívükben vad, kelta nyakasság lakozott.

Lelkükben visszhangzott dajkáik éneke, a walesi erdők dala, kedvesük szava, életük tavasza.

Tiszafa íjuk átok, merész ívüket viharok edzették,

suhogó erejüket ebből merítették.

Nyílvesszőik zümmögő mérges raja,

lovagoknak lett haláldalos jaja.

A frankok hada szügyig sárban tapos.

A lovak húsát a sok mérges fullánk csontig szaggatja.

A paripák kidülledt szemét a vérerek riadtan hálózzák.

A nyílvesszők ember-állat életét egyre sarcolják.

Uralkodik immár a húros Hatalom, a hullámos Félelem és a nyilas Rémület, mely gyors, mint a rianás.

Franciáknak persze, inukba szállt mersze,

Tekintetüket halál rettenete gyorsan megdermesztette.

Íme, Agincourt-nak sara, ahol sorra odaveszett daliáknak színe-java.

A sok törött lándzsa jó lesz keresztfának.

A piros sárban fekvő sok elesett katona,

így lett a hollóknak véres lakoma.

Tudvalévő pedig, gyermekek biflázzák,

hogy az elbizakodottság, rossz tanácsot ád.       

2003

Magyarok

Mielőtt új hazát kerestek,

kócos lovakon, széles hátú mezőkön, barna dombokon, kéklő hegyeken a széllel versenyeztek.

Íjuk soha nem tévesztett célt,

sólyomként csapott le az acél,

leterített szarvast, bölényt, farkast, medvét.

Nyilazó sokaság, űzött vadként,

sebektől vérezve érkezett meg ide,

ahol gazdag a televény,

és terem számtalan lelemény.

Nem tejjel-mézzel teli volt,

kiömlő vérüktől piroslottak a folyók.

Árpád vezér háza Ázsia mélyéről kalandozó kedvet hozott magával.

Meghallván az idők szavát keresztre cserélt lándzsát, íjat, szablyát.

Ércakaratú királyokat és kegyes szenteket hagyott örökül hátra.

A Honfoglalás óta, a Kárpátoknak ölelő karjaiban, a fajoknak szivárványos sora

kapaszkodik bennünk egyre magasabbra.

A Nagyságos Fejedelem hívó szavára mindent hátrahagyok, táborába megyek.

A többiekkel együtt lelkesen betűzgetem: „Cum Deo… pro Patria… et Libertate!”

Kossuth Kormányzónak buzdítását hittel emlegetem:

„Önök felállottak, mint egy férfiú, és én leborulok a nemzet nagysága előtt, s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben,

mint amennyi hazafiságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem döntik meg.”

De mintha csak a földből keltek volna,

az ellenfelek sora egyre gyarapodott.

Nyílvesszeinket sajnos hátrafele lőttük.

Ezeréves perben állunk, már nem is tudjuk kivel,

önmagunkat is gyötörjük fogyhatatlan dühvel.

Rossz kompromisszumokra mindig túlzott a készség.

Sorsunk, a remélt megmaradás okán, önfeladás, térvesztés.

Nem csoda hát, hogy a majtényi és világosi síkon

szent zászlónk ernyedt teste a porba hanyatlott.

Kopjánk a földbe beleszúrva vérünk piros fonatával fel van pántlikázva,

látja ezt a Sajó, a Csele, a Don és a Duna kanyarulata.

Ha a bajvívó magyarok Nagyasszonya mégis úgy akarja,

törött kopja, kereszt, egy napon rügyet fakasztva, virágba borulna.

2004/2009

Változások kora

A Hold szemhéja csaknem leereszkedve,

még néhány csillagot könnyez az égre.

A fák lábujjhegyre emelkedve,

karjukat felemelve, labdáznak vele.

A világ újra csatazajtól hangos,

a harci mének zablája habos.

A vasat habzó szájjal rágják,

a földet remegő testtel patáikkal szántják.

A múlt fekete lovasai az ifjú királyt leigázták.

A nép, az istenadta, őt, mindegyre siratja.

Rád gondolok.

Ajkad merész-piros ívéről szívembe újra Ámor lő nyilat.

A szavak, mint partra vetett halak,

némán tátognak.

Az igazgyöngy irigyen elreteszeli házát,

tovább alussza kincses álmát.

A hiú napkorong szégyenében továbbáll, nincs szükség már rá.

Szemed vakító fénye bomlik a szivárvány minden színére.

Sudár alakod, nyírfa a könnyű szélben.

Szoknyád, kedves fám vakító hófehér kérge,

szívemet rárajzolnám neked emlékbe.

Blúzod üde zöldje, lombként rejtegeti tested.

Hűs árnyékodban hadd feküdjek örökre!

Mosolyod gyöngysoros.

Hajad, aranyló búzamező, pipaccsal és búzavirággal tarkítva.

Szemeid, hóban elszórt ékkövek, felszedem, rád lelek.

Kút tükrében rejtőző csillagképek, kőként hullok feléd.

Zöld tüzű mélység, szédülök, elégve beleveszek.

Gyémántölelésembe foglallak,

mint amikor Tavasz és Tél birkózgat

olvadó hó és jég a gyönge ágat, az éledő rügyeket.

Felhevült tested hűs csókjaim özönével esőzném be.

A reggelt aranykeretbe foglaló napsugarat,

ragyogja be utadat, és hogy szomjadat oltsad,

alabástrom bőrödet mossad,

a fűszálak élén cseppekbe gyűlő harmatot adnám Neked.

Mióta szemed fénye, sugára,

lényed bája, szívemet örökre leigázta,

helyem, mi tagadás, alig lelem.

Szabadnak magam többé már nem érezhetem.

Édes e fogság keserű kenyere,

de szerelmünk fészkét ősi átkok, belviszály, irigység,

vad kevély haraggal dúlták szét.

Hermészem, szárnyas követem, bajban társam, elküldöm érted.

Bárhol, zord falak közé ha rejtettek, akkor is biztosan fellelhet.

Krónikásod, itt most megpihen, visszavárunk Haza, a harangszó is üzen.

2003/2008