Tartalom

Valahol azt írtam, hogy rossz alvó, de javíthatatlan álmodozó vagyok, és ez így van. Persze csak ritkán vettem a fáradságot, hogy felkeljek az ágyból, és le is írjam gondolataimat. nem tudom, talán nem tartottam őket fontosnak, de azért utóbb néha lejegyeztem azt, ami az eszembe jutott. Az első vers esetében arra emlékszem, hogy akkoriban elolvastam H:G. Wells szinte összes elérhető művét, talán nélkülük sohasem vettem volna a fáradságot, és nem írtam volna semmit. Azonban ezek a művek nagyon nagy hatással voltak rám, és csak ajánlani tudom őket mindenkinek. Különösen a William Clissold világa hatott rám elemi erővel, jó is, hogy erre emlékezem, talán ideje újból elolvasnom.

Az Élet álom kapcsán az jut eszembe, hogy mindig el akartam olvasni, és sokáig vadásztam is Calderón azonos című tragédiájára, míg végül valamelyik antikváriumban a kétkötetes Spanyol drámák részeként rátaláltam.

Az Álomvonatozás természetesen valóságos élményen alapul, hiszen vonattal járok munkába. Ráadásul, ha jól emlékszem, a vonatban írtam az első vázlatát. Gondolom az utolsó versszak a lényeg, ahol a hozzám hasonló "vonatozókkal" vállalok sorsközösséget.

                           Álmatlanul

Éji órán vagy vonat hátán tekeredik rám ez a sok érdes hínár,

tengernyi mérges rímpár.

Kipányvázva, körbe-körbe, leigáz a béklyó hatalma.

Jobb lenne az istálló meleg alma, a sárga szalma halma.

Hiába nevet rám a fán a sok piros alma.

Vágyaimmal megkötözvén,

méhektől szárnyat szívesen kölcsönöznék,

vagy Pegazusként vígan köröznék.

Csillagösvényekről tekintenék le emberi nemünkre.

De íme, sok botor szokásba ütközik az elme!

Azt hittük, ismerjük világunk töviről hegyire.

A Választ – noha bennünk rejtőzött – kerestük égre-földre,

pedig létünket tündéri kacagás, pillangós kedv tölthette volna be.

Lakomát ülhetett volna Szív, Lélek és az Elme.

2003

Az élet álom

Létünk a türkiz ég alatt törékeny és tünékeny varázslat.

Egyéni életünk véges, bár kétség kívül nagyon regényes,

a Semmivel kétfelől határos, közben rendkívül talányos.

Együtt vagyunk halhatatlanok, hatezer millióan egy testet alkotunk.

Ami tovább él: érzékünk a szépre, hajlamunk a jóra és vágyunk a valóra.

Nem árt az óvatosság!

A dinoszauruszok sem gondolták volna,

hogy napjaik előre meg vannak számolva.

Távolt ugrunk majd bolygóról bolygóra.

Így rajzunk ki a Végtelenbe.

De várjunk!

Magunkat először meg kell még váltanunk.

Sok még a próba.

Vigyázzunk, ne lépjünk minduntalan ugyanabba a folyóba!

Aggodalmaimnak se szeri, se száma.

Végső nyugalomra csak akkor hajthatom majd fejemet, ha még élhető tereket,

labdázni napfényes réteket, ahol tücsök zenélget, hagyhatok örökül gyermekeimnek.

Nincs szemernyi garancia!

De jó lett volna, ha Jézus, mégis Isten fia!

2004

Álomvonatozás

A vonat vonakodva döcög alattam tova,

álmos álmokat cipelget ide-oda.

Te is felkapaszkodsz bizakodva.

Mindig elindulsz, de vissza sokszor mégis ugyanoda jutsz.

Testünk és álmaink szikrázva súrolják egymást.

Pásztázó tekintetek piros infrasugarai hálózzák be a teret,

mosolyok gabalyodnak össze ölelkezve.

Hangok kopognak, mint esőcseppek a cserepeken,

vagy dió a járda aszfaltjára esve.

Én, szimatoló ebként követem a szavak zegzugos jelentését.

A szemhéjak le-leereszkedve furcsa paravánként rejtenek ezer csodát.

Sokért nem adnám, ha kifürkészhetném néhány rejtett titkát.

Az agyak, kergetve tarkabarka álmokat, a kerekekkel összhangban zakatolnak tovább, tovább, tovább…

Vágyaim vonata szédítően rohan velem,

de gyakran érek kitérőkbe.

Néhanapján, hátat fordítok a menetiránynak, kedvtelve,

sőt, nyílt pályán is veszteglek.

Az ablakok sora, megannyi filmkocka,

a létezés színes forgatagát mutatja.

Az Élet rohan itt mellettem őrült tempóban, elmosódva.

Fényes sínpárokkal futok versenyt a messze végtelenbe.

Az utazóközönség, társaim, mind igaz republikánus.

Egy sincs közöttünk milliárdos.

Munkánkból gyarapodik az ország, a város.

Vállat vállnak vetve együtt építjük fel a végállomást,

amely tetszetős, virágos.

Már magam előtt látom a fényárban lüktetését, hallom zaját,

vár ránk új otthonunk, a hívogató- barátságos-igazságos világköztársaság.

2004

Jó lett volna…

Többnyire csak jó és igaz ügy mellett csatába szállni.

Falovat küldeni a görögnek Ilion alatt.

Csalfa csel. Gátat vetni a perzsa árnak,

barátja lenni Miltiádésznak.

Sándorral átkelni a Granikoszon.

Marcus Auréliusszal társalogni az élet értelméről a bronzsasok alatt,

és győzelemre vezetni a kohorszokat.

Pállal elindulni a poros damaszkuszi úton.

Helénát elrabolni Menelaosztól.

Aphrodítét látni kikelni a smaragd hullámokból.

Hexameterben megénekelni Nauszikát, a phaiák királylányt,

és figyelni Andromakhét és gyermekét,

amikor átölelik a csatából megtérő férjet és apát.

Ha Júlia engem óv a pacsirta dalától.

Megtalálni Atlantiszt vagy Eldorádót.

Marco Polo mellé szegődni a Selyemúton,

vagy Hannibál hadával átkelni a jeges Alpokon,

és móresre tanítani a dölyfös Rómát Cannae-nál.

Látni az inkát kifosztani Cádizt, Sevillát.

Szarvasra vadászni Arthúrral,

utána kerekasztalánál felhajtani néhány flaskával.

Hunyadi mellett fügét mutatni a világhódító Mohamednek.

Faustként állni a gáton büszke öntudattal.

Elsőként rájönni arra, hogy az alma miért esik a fáról a kobakomra.

Tudni mit takar e nézet:  E=m·c²,

és Armstronggal a Hold porába süppedni.

Ha a Sixtus-kápolnában az állványra én kapaszkodom fel képet festeni.

Ha Mona Lisa mosolya először rám ragyog.

Ha az én fejemből pattan ki a kotta,

és lesz belőle a varázslatos D-moll toccáta.

Ha úgy tudom kivágni – vagy inkább megfújni – a rezet,

mint Maurice André tette ezt.

Végül, úgy búcsúzni a kék bolygón útitársaimtól,

hogy miközben valaki a Hegyi beszédet olvassa,

a háttérben hangzik Bach János-passiójának záró korálja és kórusa,

majd a IX. Beethoven-szimfónia adagio molto e cantabile tétele,

minden idők leggyönyörűségesebb zenéje.

Már jó előre elnézést kérek érte,

ha a szertartás így sok türelmet igényelne.

2004

Helyzet-dal

A Természet negyvenharmadszor keverte ki palettáján

a tavasz élénk színeit, nekem.

Most, hogy életem filmjét visszafelé pergetem,

sok mindent látok élesen,

egyre ritkábban ítélek tévesen,

negyvenhárom évesen.

Elsőként feleségem képe tűnik elémbe ékesen,

húsz év óta hű társam, menedékem.

Kedvesem neve hangzik fenségesen,

ő csupa tűz és rózsa, hűen nevéhez.

Legfőbb reményem, hogy éljünk együtt fényesen,

negyvenhárom évesen.

Kevés arra minden szó és az óda, hogy megénekeljem,

mit jelent nekünk három gyönyörű gyermekünk.

Ha rájuk gondolok, eszembe ötlenek a festményeken röpködő

rózsaszín arcú kicsi angyalok.

Tökéletesebb remeket művész még nem alkotott.

Átkarolom őket, ahogy a magas diófa óvja kusza ágai közt a kicsi fészket,

ahol a félénk kismadár szíve pelyhes melegével dédelgeti a fiókát.

Melengetem őket, karjaimban ringatom,

kacagnak rám édesen,

negyvenhárom évesen.

A szemhatáron túl még alig oszladozik a por és füst.

Nem volt példa arra még, amióta világ a világ,

hogy egyedül álljon a vívó a páston.

A bajnok a karddal időnként óvatlanul hadonász.

Így esett, hogy New Yorkban porba dőlt a büszke orom,

és leomlott az ikertorony.

Vakon szedi ártatlan áldozatait a terror,

a gyűlölet vallása, a szörnyű küklopsz,

nem menekülhet el senki sem,

arat a halál a válaszcsapás nyomán.

Kár minden hiába elveszett életért,

a kicsordult könnyekért,

mondom én bölcsen,

negyvenhárom évesen.

2004