Tartalom
Olthatatlan vágy él bennem a kifürkészhetetlen Univerzum titkai iránt. Amikor erre gondolok, nagyon szomorú vagyok, alig tudunk valamit a minket körülvevő Világegyetemről, és sajnos az én életemben (és még sok földi genenrációjéban) semmi esélyünk ezeknek a titkoknak a feltárására, de legalább az erre irányuló kiapadhatatalan kívácsiságomat rögzítettem! Ahogy már említettem, nagyon nehezen írok, ha jól emlékszem most is már majd egy év telt el azóta, hogy valamit a papírra vetettem volna. Ennek ellenére, a két utolsó, karácsonyi témájú írásom szinte magától íródott, és szerintem hangulatosak és szépek is, és kimondhatatlanul örülök annak, hogy nálunk egyszerűen "csak ilyenek" a karácsonyok, és persze ez is leginkább a feleségem érdeme, de így van ez jól! Az Ősz címűről az jut eszembe, hogy gyakran felrémlett bennem a lassan már 275 éves szép barokk templomunk képe, amint a felhők mintha tényleg érintették volna, aztán jött a többi kép és gondolat.
Az örök anyag
A Létezés elkezdődött tízegynehány milliárd éve,
korábbról sajnos nincs emlékem.
Mérhetetlen erők löktek ki a sötétség és hideg kénye-kedvére.
Majd por és törmelékfelhőkbe burkolózva kergetőztem a tér végtelenjében.
Így bolyongtunk öntudatlanul évmilliárdokon keresztül,
test, szellem és lélek nélkül.
Otthonra egy spirális galaxis külső ölelő karjában leltünk.
Úgy nyolcpercnyire egy középkorú csillagtól, űrhajón, amely fényröptű.
Bolygónk kék arcát minden reggel hűs vízzel frissíti fel,
sokáig a zöld szín volt rajta az uralkodó.
Nem zengett akkor még a madárdaltól.
Jó időbe tellett, amíg felfedeztünk teret, időt, történelmet.
Örökösei és testvérei vagyunk minden élőnek és élettelennek.
Bujkáló napfény is egymás szemében, meg mosoly a szájszegletében.
Csillagom vagy, s én bolygó párod, körülötted járom körkörös örök táncom, míg forró vágyad porig éget.
Ne félj, nem halunk meg, testünk romolhatatlan, anyagként vagyunk Egy és oszthatatlan.
A közös eredet minket, tudatos lényeket, keresésre ösztönöz.
Az élő bolygók lánca összeér végül,
az élőlények Univerzuma egyesül,
minden létező egy nagy szent szövetségbe tömörül.
Addig is, mint hegymászót hű társa, támogassuk egymást kart a karba öltve,
így jussunk fel a tetőre.
Küldetésünk és felelősségünk, hogy az Univerzum rejtett törvényeit kifürkésszük,
hogy mindent megértsünk és benépesítsünk.
Rajta hát, hív a messzeség, szólít a távol,
igyekezzünk mindent megtudni egymásról!
2007
A Marson túl
Ma reggel a vörös bolygón döcög gondolataim önjáró Rovere.
Tyúklépésben marsolunk előre a Végtelenbe!
Bennem dübörög e gondolat:
Dobjuk máglyára előítéleteinket, haladjuk meg önmagunkat,
teremtsünk biztos hátországot, győzzük le a távolságot!
Még máma induljunk a csillagok honába!
A Mars piros porát homokórám, időként, egy örökkévalóságig pergetné le.
Az élet titkait keresve,
szélfútta sziklák láttán lelkesedve,
én is körpanorámás képet készítek magamról sietve.
De jaj, találok-e mást,
letörölve hétköznapok porát,
igaz élet nyomát?
Poroszkálunk,
miközben körülöttünk a világegyetem őrült sebességgel tágul.
Ne kíméljünk semmi áldozatot!
Irány a pislákoló csillagok!
Most nem segít a hétmérföldes csizma,
és hiába eszik parazsat a táltos paripa.
Virrasszunk át éjt és napot,
építsünk csillagjáró űrhajót!
Irány a hunyorgó csillagok!
Fényéveket kell még leküzdenünk,
míg egy másik értelem fénye esetleg ránk vetül.
Bátorság, fortély, lelemény,
csak így teremhet némi remény!
Szindbád, Marco Polo,
Odüsszeusz és Robinson Crusoe!
Ebben az új mesében,
a sziporkázó csillagokkal telehintett fekete égben,
új kalandok várnak rátok!
Ne tétovázzunk! Veletek tartok!
Még máma eredjünk a fénylő csillagok nyomába!
2004/2008
Esthajnalcsillag
Éjjeli égbolt ragyogó ékessége,
nappal, a pirkadattal gyere!
Csillagruhád cseréld fűzöld tavaszszoknyára, hóvirággal ékítve!
Függessz madárdalt fonnyadt levelek helyére!
Bűvölj fényt a hideg, sötét, néma űr mélyére!
Hóvirág húgaid biccentenek üdvözlésedre.
Nap nővéred elrejtőzik bújócskázva felhők rejtekébe.
Mártózz meg a végtelen égi óceán kék tükrébe'!
Légy örökre földi vándorutam hű kísérője!
2010
Égi jel
Égi jelet követtem,
Vénusz megszületett.
Léte nem e világi örömöket ébreszt.
Fényösvényen, titokzatos, új csillagrendszerek felé vezet.
Gyémántragyogásban segít felfedeznem ismeretlen porhüvelyem.
Vágyam pataktiszta, heves sodra,
medrem mélyén, barna vizek alatt,
fehérre csiszolja szunnyadó szürke kavicsaimat.
2010
Ősz
Az ég is könnyet hullat, siratja az ősz a nyarat.
Ólomszürke felhők roskadoznak súlyuk alatt.
Szinte súrolják az aranykeresztes templomtornyokat.
A Nap, valaha vakító jelenség, ragyogó nő a kifutón,
gyönyörködve nézted, ma öreg hölgy, halvány narancssárgába öltözve.
Lelkemre, e törékeny vékony ágra, hiába hessegetem,
károgó varjak ereszkednek fekete fellegekben.
A túlerőben lévő ellenség elől az élet minden formája illegalitásba,
a föld alá kényszerül,
vagy talán jobb létre szenderül?
Az Éj édestestvére a Csend nappalra is közénk lopakodik,
meglapul hangtalanul.
Semmi sem moccan, madár sem rebben.
A didergő fák színes lombruhájukat levetve futnának a Tavaszt keresve.
Agancsos fejüket felvetve állnak rezzenéstelen, menekülésre készen,
mint a büszke gímszarvas, ha a száguldó, vérszagtól megvesző farkas falka szagát a levegőben érzi.
Ágas-bogas gólyafészek, égbe meredező gallyazat, fésületlen hajzat,
kihűlve emlékezik még a langyos nyárestékre.
Még csak néhány hét telt el azóta,
hogy fekete-fehér szárnyú lakója,
sárga csőrében zöld békát szorongatva etette az örökké éhes fiókát.
Örökségem, rengeteg fázós-hideg emlékem.
Ezen felül hitetlenségem, minduntalan hívatlanul elémbe penderül,
térdemre leül, és feleselget szemtelenül.
Ráadásként kaptam a mérhetetlen messzeséget, didergetős egyedüllétet, beteljesületlen reményeket és sok lélektelen szépséget.
Mily rengeteg még a megfejtetlen adat!
Hinnéd, hogy a fény, ez az aranyba öltözött páncélos vitéz,
egyetlen másodperc alatt háromszázezer kilométert halad?
Csak találgatod, hogy a végtelen határán túl mi van,
és mit jelent halhatatlannak lenni a gyakorlatban.
De jó is tudni, hogy gyermekeim örökké kék egén
a rénszarvasszán csilingelve röpíti a piros gúnyás Mikulást!
A bárányfelhők fehér virágokként beborítják a végtelen égi mezőt!
Az angyalok tollászkodva feszítik ki hófehér szárnyaikat.
Mily csodás e tollazat!
A meleg pihék hideg hópelyhekké lényegülnek a földet érintve,
és fehér takaróba bújtatják a Mindenséget.
Szeretteim félelmeit enyhíti, mint hűvös bűvös forrás a szarvas szomját,
e gyógyító elixír: az öröklét ígérete.
Milyen jó is annak, aki hisz abban, hogy az Ég is velünk van,
nap, nap után, amíg világ a világ,
és hogy az Úr asztalánál mindenkinek egyformán terítve van!
2004
Egy fenyőfához
Még Tél király fogságában sínylődik a Tavasz tündér.
Én, ötven évesen, szerető családi kötelékben őrzöm az élet tüzét.
A fa és gyanta illata magas bérceket idéz, vagy a tajga távoli zöld tengerét,
ahol még délceg szarvas és a ravasz farkas falka versenyez életre-halálra.
A csemetét szorgos kezek ültették el egykor magyar földbe, ahol nem volt
honos, környezete most mégis otthonos.
Röghöz volt kötve, de képzelete minduntalan fellendült a végtelenbe.
Azon tűnődött, vajon hol érhet véget a széles égi óceán kékje?
Együtt cseperedett testvéreivel, közel egy virágos réthez,
kanyargó ösvényhez, érhez.
Ágai kusza szövevénye gyakran volt madarak pihenője, fészekrakó menedéke.
A távoli harangszó volt számára a metronóm.
A szél sokhúrú dala, a felhők raja súgott neki titkos üzenetet.
Fiatalok is jártak erre néha-néha, kart a karba öltve,
önfeledt nevetésük még sokáig visszhangzott az üvegtiszta levegőben.
Ütemre változott a nappal és az éjjel.
A Nap reggel arany köntöst vett fel,
este bíborpalástot öltve búcsúzott el.
A csillagok gyufaszálként lobbantak fel.
A Hold és Vénusz, két szépségverseny győztes, tele arccal ragyogott.
Ő, aranyló holdsugárból szőtt fényes álmot.
Tavasszal örült a sárga gólyahírnek, a langyos szélnek, a környék zajos
koncertteremmé változott.
Színes madársereg trillája csendült, lelkesült ének szólt ezernyi torokból.
Nyáron, e pompás virágkarneválon,
a puha szirmok fölött zümmögő pihés méhek lejtettek könnyű táncot.
Ősszel zöld ruhát már csak ő hordott,
a divat alaposan megváltozott.
Télen, amikor a hó pora a Holddal versengve sziporkázott,
évről-évre ugyanazon a napon,
angyalok érkeztek suhogó szárnyakon.
– „A gyerekek már várnak nagyon, a gondolatnál is sebesebben röppenjünk!”
A kis fenyőfák tudták, ez lesz legfőbb küldetésük.
Tetőtől-talpig fénybe öltöztek,
angyalszárnyon a csengettyűszóra még időben odaértek.
2011
Karácsony
Az angyal épp csak kihussant,
csukjuk be az ablakot!
A csengettyűszóra a szobába toppan csodát várón
gyermekünk, mindhárom.
Koncerttel készültek titokban,
kézhez kapjuk a tartalmas programot.
Minket, szüleiket, énekhangjuk, furulya- és zongorajátékuk elkápráztat.
Szófogadó, gyönyörű és tehetséges gyermekek,
igazán megérdemlik a gyengéd gondoskodást, a figyelmet és az önzetlen szeretetet.
A szegényes emberi képzelet ilyennek festhet le minden mennybéli jelenetet.
A fenyőágak között, hol egykor bogár és kismadár cikázott, angyalka fújja piros
arccal a trombitát,
a hintaló billeg, nem trappol,
a sujtás ezüst szerpentinje az égbe vezeti a tekintetet,
a színes gömbdíszek is mintha lebegnének,
a harang csengettyűvé szelídült.
Az emberek lelküket sarkig kitárva várnak a csodára Szentestén.
A Földről az Odaátot, a Túlit fürkésznék.
Mindenkiben túlárad a nemes szándék.
Megajándékozzák egymást, hogy örömüket leljék, és szeretetüket így is
kifejezzék.
A jóakarat tükröződik a csillagszóró szemekben és felhevült arcokon,
a ráncok - a gondok e mély sáncai – kisimulnak a homlokokon.
Minden történet és ének a kis Jézusról szól,
aki kétezer éve ezen a napon azért született,
hogy végleg a Földre költözzön a szeretet és reménye az örök életnek.
Éjjel, családunk együtt megy az éjféli szentmisére,
Amelyet gyermekünk szépséges orgonajátéka vezet be.
Feleségem zárja a szent napot,
amikor fényes hangon elénekli a Stille Nachtot.
Egyik éjjel újra angyalszárnyak suhogása ébreszt,
a fenyőfácskát, e ritka égi lények
magukkal röpítették
minden élő örök menhelyére.
2011
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
