Tartalom

A téma örök, a hozzájárulásom szerény, de talán van bennük csekély szépség és némi lelemény...

Holdasszonyomnak!

Holdat hajadba diadémnak tűzzed!

A Gondot tőlünk messzire elűzzed!

Holdas hatalmaddal segélj meg minket!

Holdas nyoszolyádon, Holdkapud kitárom,

Holdas ösvényeid, mind büszkén bejárom,

Holdas éjszakákon, Te leszel a Párom.

Holtomiglan-holtodiglan,

vagy inkább talán: Mindörökkön-örökké!

2003

A Legszebbnek!

Hiába minden fortély, ármány,

Erisz almája így is, úgy is Hozzád gurul, megállíthatatlanul.

Az istenek jó kedvükben teremtettek téged,

pazarlón aggattak Rád minden éket.

Ahogy megpillantottalak, újra rügy fakadt,

a tél elmúltán legszebb zöld ruháját ölti fel.

Lettem rab, akit a börtön kapujában elvakít a tündöklő nap.

Lelkem dalos pacsirta, a kalitkából szabadulva felröppen a magasba, és a nap sugarától megigézve trillázgat.

Zárj ismét be oda, kedvedért leszek a rácsok boldog lakója.

A szép fogalma általad nyert tartalmat.

A művész érzi ezt az izgalmat, amikor tökéletest alkot,

vagy a mester a remekre tekintve.

Tested, tökéletes forma, törékeny amfóra,

a művész megigézve formázza.

Lábad csodás íve terhét könnyedén hordozza.

Bőröd bronza tekintetemet delejesen vonzza.

Járásod, ringó nádszál ingása a könnyű szélben.

Hajad, szellőben lengedező búzamező.

Tested mesés tájékai, titkot sejtető kéklő hegyormok,

szelíd lankák, ugrándozó őzgidák.

Öled öblén hajósod pihenni vágy,

bevonom fáradt vitorlám.

De érzem, a közelben a borostyános-bársonyos ösvény rejt még száz más csodát!

A Természet jöttödre mosolyra fakad.

A smaragd szemed zöldjét irigyli,

hangodon lett dalnok a pacsirta.

A kecses gazella járásod mímeli.

Ne légy önző, ne orozz el a virágoktól minden bájt, színt, illatot!

A föld, melyen szökelltél egykoron,

büszkén őrzi lábnyomod.

A szél, amely lelkendezve körülölelt, hiányodon jajong.

Szépséged páncél, megvéd,

tőr, szívemig ér,

lég, sejtjeimet éltető,

fény, melyet utol senki sem ér.

Érted leszek hideg fuvallat,

épp csak bőrödhöz ér, mégis megborzongat.

Kivont kard, átvág minden szövevényen,

tomboló vihar, magával ragad,

virág, hogy leszakíts,

párna, hogy rám omolj,

kúszó inda, karjaiba fon,

királyod királynőm,

hogy kéz a kézben dacoljunk minden bajjal, vésszel!

Légy Te a tűnő idő árjában számomra a bűvös pillanat!

Ne érintse lábunk többé a föld porát!

Keljünk át együtt a szivárványhídon oda át!

2004

                        Tekinteted

Megbabonázol, magadhoz láncolsz,

mégis testem-lelkem örül-táncol.

Mosolyod lefegyverez,

foglyod leszek, pipacsok közt vert hadsereg,

összes fegyverem előtted önként leteszem.

Pillantásod nyomán az est nappallá lesz,

a Tavasz felgöngyölíti a fehér leplet,

zöldbe öltöztet erdőt, hegyet,

örökre elűzi a hideg telet.

Szemed vakító fénye,

sötét egem üstököse,

távoli világok hírnöke.

Élettel telik, többé már nem idegen,

az üres és rideg világegyetem.

Ruhád uszálya, fénycsóvád,

tisztára söpri lelkem udvarát,

a föld szürke porát.

Hintesz rám aranyport bőkezűen,

fényruhám megvéd engem,

elkerül a veszedelem.

Ragyogásod ifjúvá tesz.

Fényesőd résein átlesek,

egy szebb-jobb világra éhesen.

Kimosod mi rút, mi szennyes,

kitisztítod mi férges, gennyes,

elválasztod mi rossz, mi helyes.

Felrázod az érdektelent,

lelket kap a lélektelen,

hajlékot a hajléktalan,

hont a hazátlan,

fényt, mi halovány.

Szoknyád szegélyébe kapaszkodva

röpíts fel a magasba!

Vigyél égi lakodba,

kék kastélyodba,

a tágas égboltba!

Számodra a Nap csak egy sárga labda, elgurulva.

A Hold, lámpásod,

az éjben a szerelmeseknek az égre akasztod.

A csillagok, markodban gyémántok,

fölénk azokat szeszélyesen hajítod.

Add nekem tekinteted,

mások elől elrejtem, óvom, dédelgetem!

Csüggök rajta, mint légtornász a trapézon,

rajta hozzád araszolok.

Engedj közel magadhoz,

hadd érezzem illatod,

gyönyörű kék ereid tested rejtekein nekem rajzoljanak virágot!

Virág vagy

Virág vagy, csábos margaréta,
fehér szirom-szoknyád sárga nap körül táncolgat.

Hóhideg telünk helyére te bűvölsz tarka tavaszt.

Bűvkörödbe vonsz, kósza bolygódat.

Álarcot hordasz, számomra mindig titok maradsz.

Áramlik bennem a vágy, hogy lássam szenvedélytől parázsló arcodat,

amelyet csak felém fordítasz.

Gyöngyös mosolyod is szeretném még látni,

meg a szenvedély tűzbimbóját szemedben kibomlani.

Érezni gyönyörrel teljes selyem hangod redőit rám simulni.

Szeretlek, mint kanyargó folyó a hegyeket,

amelyeket ezüstszalagjával köszönt és körülövez.

Ágaimra szakadva gyengéden átkarolom minden rejtelmes szigeted.

Karjaidban végleg révbe érek.

Álmaidban szoríts nekem mindig egy kis helyet, melletted.

Amikor furcsa fuvallatot érzel tested valamely árnyas rejtekén, tudd, hogy újra ott jártam én!

Mindannyiunk közös vágya: szeretteink között lenni nap-számra,
miközben hintaszékünk lába,

lágy dallamra billeg velünk előre-hátra.
Így gyönyörködni szép gyermekeink üdv-mosolyában,

és a kandalló meleg sárga lángjának kecses balett-táncában.

Őrizlek, mint ős embertárs a tábortüzet, kőzet a nemes ércet, a hajdan volt életet.
Vagy a mézszínű borostyánkő a szikrázó aranybörtönében sínylődő fogoly teremtményeket.
Fényből és árnyékból szövöm majd neked a soha meg nem szűnő morzejeleket.

Minden közegen át eljutok hozzád, mint a Földre az Univerzum mélyéről a régen várt üzenet.

Hallod majd megdobbanni a szívemet, érted!

A síron túl sem feledlek,

mindig ott leszek veled.
már többé el nem eresztelek.

Mindig velem leszel,

senki sem vehet tőlem el,

soha nem veszek el.

2010

Épp csak…

Épp csak betoppantál,

ide-oda iramodsz, látszólag teszel-veszel.

Sólyom tekintetem követi minden rezdülésed.

Nemcsak érzed, tudod is, hogy mennyire szeretlek!

Talán kicsit riadt vagy,

mint a szavannán a kecses léptű vad.

Minden érzékszervem fülel,

szívem a torkomban dobog.

Vakon is látok.

Illatod, mint a lila orgona, kiáltoz.

Becserkészlek,

mint vadász a nemes antilopot.

Mosolyod, cseresznyefa-virágzás télvíz idején.

Közelebb hajolok.

Megérintelek,

ragyogsz.

Hallgatom szíved zaját, vergődő madár,

össze-vissza csapong.

Ereid kék barlangjában a vörös folyam egyre gáttalanabbul árad.

Galaxisok ütköznek össze távolabb.

Az Idő előbb csak bandukol,

majd egy helyben topog,

végül megáll

tétován.

Rendkívüli állapot van.

Énem önmagán kívülre került,

ölelő karjaidba.

Tér és Idő korlátai leomlanak.

Előre látom a múltat,

a jövő a hátam mögött integet.

Ma mégis ezer gond barázdál.

Nélküled törött tükör vagyok.

Kérlek, illeszd össze újból szilánkjaimat,

hogy lehessek szépséged,

önmagam és a világ

hűbb, tisztább tükre!

2013