Sohasem gondoltam, hogy az én írásaim igazából versek lennének, nevezzük inkább rímes prózának azokat, bár néha, egy-két sor erejéig elértem talán a költői magaslatot, de az egyszerűség kedvéért azért verseknek fogom azokat nevezni. A legkorábbiakat 2004-ben, több mint tizenöt évvel ezelőtt írtam. Azt hiszem "önmagukért beszélnek", és nem igényelnek különösebb magyarázatot. Sok mindent sajnálok, ami és ahogyan történt főleg gyermek és ifjú koromban, de a nehéz pillanatokban csak "Mamára”, azaz apai Nagymamámra kellett gondolnom, és már minden jó is volt, azaz majdnem. Magányos kisgyermek voltam, de ez nem azt jelenti, hogy eseménytelen lett volna a gyermekkorom. A szüleim vagy tanultak, vagy a munkájukkal voltak elfoglalva, de én szerettem iskolába járni, és utána a napköziben, vagy a tanulószobán is sokat olvastam. Anyai nagyszüleimnek még volt egy kis háztáji gazdasága, apai déd- és nagyszüleink velünk, közelünkben éltek, és főleg apai dédnagyapánktól rengeteg mesét hallgattunk. Apámmal hétvégenként vadászni jártunk, és mivel a pártházban laktunk, az emberek egész héten jöttek-mentek körülöttünk. De leginkább mégis a gyékényesi vakációkat szerettük, ahová apai nagyszüleim költöztek, másik fiúk közelébe, aki katonaként oda nősült.

Gyermekkorom

A családi tűzhely hideget lehelt.

A bensőséges szeretet és bizalom lángja

lázas sápadt sárgán pislákolt, nem csapott magasra.

Fagykérges szívemet fagyott lángnyelvek fölé hiába emeltem.

Az örök táncosok részvétlenül néztek, meredten.

A felhőtlen gyermeki lét kék ege fölé tornyosultak fekete fellegek.

Az élet csodái helyett saját rosszkedvemet faggattam.

Társam magamnak voltam,

így ballagtunk ketten, mosolytalan.

Nekem üresen kongott a harangszó.

A templomajtón hiába szűrődött ki az Istenhez intézett fohászkodó szó.

A szemlélőt elválasztotta a köves országút.

A vörös csillagos ház a túloldalon állt.

Kovácsoltvas lándzsák óvták,

szerencsére már csak az eget szurkálták.

Szüleim védték a pártház határát, megbízható strázsák.

Ahogyan ez lenni szokott, az ügyet áruba nem ők bocsátották.

A főtéren szemem előtt zajlott a szimbólumok, a vörös és az arany ádáz élethalálharca.

Apám, a jézusi szeretet helyett, az osztályharcról beszélt mindig rettentő szenvedélyesen.

Számára az alfa és az ómega volt a proletárdiktatúra.

Előre meg volt ásva a verem, óvatlanul beleestem.

Igazán nem csoda, őszintén megvallva,

sokáig hajlottam egyoldalúságra,

átkos elfogultságra.

Emlékkönyvembe

Bársonyos barna esteken „Papó” írt mesét első oldalára.

Ő rajzolt először maradandót tudatom tiszta fehér lapjára.

„Rémusz bácsim” nem volt rest, beszélt serényen.

Azt szerettem volna, ha a történet soha nem ér véget,

de válasza, előbb-utóbb minden este, refrénszerűen érkezett:

„ Na jó, folytatom! Volt egy dongó meg egy légy, tovább is van, mondjam még?

Igen! „Volt egy dongó…”- a többit már úgyis gondolják rég.

Hálából hosszú oldalakat szentelek „Mamának”.

Neve, maga a csoda: Mohácsi Borbála

Lehetett volna a magyarok „nagy” asszonya, erdélyi fejedelmek leszármazottja.

Dobó István mellett hős egri nő, bátor várvédő.

A háza a legszebb az égi Fő utcában.

A szomszédok is csodájára járnak.

A falon méltán olvasható a mottó: „Tiszta udvar, rendes ház.”

Tudom, az égi lakból – kedves Holle anyó - most is szeretettel néz le rám,

és óvó tekintete – remélem nem érdemtelenül - vigyázza tétova lépteim a szirtfokon.

Este, mielőtt aranykulcsával kinyitotta volna Álomország kapuját,

még két próbát kedvesen kiállt.

Azt tudakoltam meg elsőként, hogy merre fordul,

majd pedig azt kérdeztem bizonytalanul,

hogy fehér hattyú kezét takarója alá rejti-e,

vagy talán paplanja puha pelyhén nyugtatja?

Válasza bármi lehetett, példáját vakon követte a hű unoka.

Arról is faggattam unos-untalan, hogy kit szeret legjobban.

A választ mindketten tudtuk, hallgatólagosan.

Ez is érdemel néhány írott szót!

Nyaranta, a kavicstól vemhes gyékényesi bányatóra mentem vakációra,

rajta, méltóságteljesen úszik tova egy nagy kék dongó,

a dalát mindig dúdoló úszókotró-hajó.

A vízbefúltakról sok rémes történet szólt.

Én is féltem attól, hogy felbukkan egy hulla, csúnyán felpuffadva,

vagy ha a szívem görcsöt kapna, leszek a mélynek örök lakója.

A rekkenő melegben a tó tükre üveg volt,

gyémánttiszta, átlátszó.

A partközelben süttették hátukat, majd riadtan szét –szétrebbentek ruganyosan prédáim, a félénk naphalak.

A horog hegyén verdesve szabadulni igyekeztek nekiveselkedve.

A ponty, a nagy vetődő, a győztes magasugró felbukott körülkémlelve,

vagy még nagyobb csodálatunkra a csuka, a csalhatatlan vadász,

az ezüstíjként meghajló, hajló holdsarló, a prédáját soha el nem vétő, biztos ítélő.   

Karácsony

Az angyal épp csak kihussant,

csukjuk be az ablakot!

A csengettyűszóra három gyermekünk a szobába toppan, csodát várón.

Koncerttel készültek titokban,

kézhez kapjuk a tartalmas programot.

Énekhangjuk, orgona- és zongorajátékuk elkápráztat.

Szófogadó, gyönyörű és tehetséges gyermekek,

megérdemlik a gyengéd gondoskodást, a figyelmet és az önzetlen szeretetet.

A szegényes emberi képzelet ilyennek festhet le minden mennybéli jelenetet.

A fenyőágak között, hol egykor bogár és kismadár cikázott, angyalka fújja piros

arccal a trombitát,

a hintaló billeg, nem trappol,

a sujtás ezüst szerpentinje az égbe vezeti a tekintetet,

a színes gömbdíszek is mintha lebegnének,

a harang csengettyűvé szelídül.

Az emberek, lelküket sarkig kitárva várnak a csodára Szentestén.

A Földről az Odaátot, a Túlit fürkésznék.

Mindenkiben túlárad a nemes szándék.

Megajándékozzák egymást, hogy örömüket leljék, és szeretetüket így is

kifejezzék.

A jóakarat tükröződik a csillagszóró szemekben és felhevült arcokon,

a ráncok - a gondok mély sáncai – kisimulnak a homlokokon.

Minden történet és ének a kis Jézusról szól,

aki kétezer éve ezen a napon azért született,

hogy végleg a Földre költözzön a szeretet és reménye az öröklétnek.

Éjjel, családunk együtt megy az éjféli Szentmisére,

Amelyet gyermekeink szépséges orgonajátéka vezet be.

Feleségem zárja a Szent napot,

fényes hangon elénekli a Stille Nachtot.

Egyik éjjel újra angyalszárnyak suhogása ébreszt,

a fenyőfácskát, e ritka égi lények

magukkal röpítették

minden élő örök menhelyére.

Idestova

Idestova hatvan éves leszek.
Milyen csodálatos szó ez!
Ízlelgetem.
Plébánosunk vasárnap a Szentbeszédben idézte.
Archaikusnak hat,
nekem mégis a Mindenséget hordozza.
Benne a létezés minden izgalma:
valahonnan, valamikor ide,
s valamikor, valahova, tova,
az ismeretlenbe.

Idestova az embernek fel kell tennie
a legsúlyosabb kérdéseket,
önmagának, egyenként.
A Kezdet már nem olyan fontos, mint rég.
Teremtés volt, vagy Ősrobbanás, nem számít!
Fény volt, ami a Semmiből bukkant elő.
Majd galaxisok színpompás virágai nyíltak ki a végtelen égi mezőn.
A látvány egyszerre lenyűgöző és lelkesítő,
csakúgy mint öntudatra ébredni Gaia ölében,
itt, a Kék Bolygón.

Idestova elkészül a leltár is,
benne tetteim sora.
Csak egy-két ügy vár még lezárásra.
Nincs különösebb okom a panaszra.
Éltem, tanultam és tanítottam,
Piroskával felneveltünk három gyönyörű gyermeket,
kart a karba öltve.

Az emberlét nagy titkait kutatva úgy gondolom,

hogy csillagporból vétettünk,
és csillagporrá leszünk.
Szálltunk ide, s tűnünk tova…
Béke mindörökre
nyugvó porainkra!

Budapest, 2020. június 16.