Tartalom

H. G. Wells világa

Lenyűgöző gondolatok kincses lelőhelye.

Lapozz át újra mindent tőle,

a receptet megtudhatod belőle,

helyetted is gondolt előre.

Hihetetlen gyorsan pereg itt le szemünk láttára

egy sorsfordító évszázad minden filmkockája.

Íme, előttünk botladozik a viktoriánus Anglia sok egyszerű, törekvő lakója.

Majd marslakók bújnak elő furcsa fémhengerekből,

és arra emlékeztetnek, hogy ránk még a világűrből is veszélyek leselkednek.

Ember embernek, földi földöntúlinak esik áldozatul.

Kedvtelve romboljuk le homokvárainkat,

kezünkben minden játékszer elromolhat.

Egyvalaki mindig akad,

aki meghúzza a ravaszt.

Közülünk csak egy is gondolta volna,

hogy legrosszabb álmunk válhat valóra?

Játékból csupán, fojtó sárga gázfelhőt fújunk majd egymásra.

Vakondként feltúrjuk hímes rétjeinket,

ahol szöges drótakadály választ el bennünket.

A nagyváros lakója - húsz év alighogy eltelt - ébredt szörnyű bombariadóra.

Furcsa társas játék, de itt majd senki sem marad, aki nevet a végén.

Sorsunk mégis tartogat gyógyírt az élet sajgó sebeire.

Van értelme a sok küszködésnek!

A remény él, és a fennállónál mindig van valami tökéletesebb.

Csak rajtunk múlik, hogy a keresztútnál merre indulunk el,

és hogy messzire jutunk-e.

A világállam eszméje az örök vándorokat mindvégig lelkesítse!

Ha akarod, és erős a karod,

együtt építjük fel a szociálisan igazságos világköztársaságot.

Senkinek sem hisszük többé el, hogy az emberi munka, szent erőfeszítés, célja a profitszerzés, nem pedig az önkifejezés.

Érezd, hogy Veled is még minden jó megtörténhet!

Csak akarnod kell, és a csillagos boltozat alatt a hatalmas Sargon leszel, Ég és Föld királya, és uralmad alatt, benned és körülötted, helyreáll a Nagy Harmónia.

Van Gogh

Titkodat ellestem, ecsetedet a Nap forró aranyába mártogattad.

Sorsod mélyen megrendít,

de biztosan tudom, hogy sírodon a szelíd szellőben a sárga napraforgó örökre virít.

Sárga a hant, amely szemérmesen eltakar,

és sárga a Nap kohója, mely melegét és fényét gyorslábú futónak,

a fénysugárnak adja.

Sárga a tavasz első hírnöke is,

meg a méz is, amit a kaptár szorgos kis lakója kosarába gyűjtöget.

Sárga a csikó, szomját az itatónál oltja,

és a csilingelő villamos,

gyermekünk kedvence.

Sárga virágzó barackfád gyümölcse, érzem szétáradó ízét, illatát.

De jaj, sárga az irigység és az arany is, sok-sok viszály, baj okozója.

Sárga a ház is, melynek voltál egykor zavart lelkű lakója.

Virágaidban önmagunkra ismerünk,

arcképeinket biztos kézzel festetted meg.

Ecsetvonásaidban rejtezik szenvedély, erő, egyenesség.

Fejünk hol lehorgasztva, hol felvetve, törünk a fényes Végtelenbe.

Vagyunk elhagyatva, mint pipád, amelyet egy széken felejtettél.

Biztosan érte jössz, mielőtt kihunyna piros parazsa!

Virágszirmaid a vásznat lángnyelvként nyaldossák.

Ciprusaid sötétzöld lángjai az eget korbácsolják.

A Remény fehér íriszét amott menyasszonyi ruhájában látom,

kékszoknyás testvérei lejtenek könnyű táncot körülötte.

Hullámzó búzameződ közepén együtt indulunk el.

A hosszú úton, ha megbotlasz, majd vállamba kapaszkodhatsz,

és csendesen beszélgetve tűnünk tova a sötétkék öröklét mély tengerében.

20

Locsolóversek

Amikor ma reggel útra keltunk,

még fenn szikráztak a csillagok.

Jó hírt mondani jöttünk hozzátok:

Jézus Krisztus feltámadott!

E hírre a természet is új ruhába öltözött,

a sok virág színes sziromszoknyát öltött,

a madárnépség új dalt költött.

Lányok, asszonyok,

ti se szomorkodjatok!

Kölnivízzel meglocsolva csillagoknál, virágoknál is szebben ragyogjatok!

Ígérjük, nem maradunk soká, ha sok-sok piros tojást adtok!

Szabad-e locsolni?

2010

A tele arcú arany Hold és gyémántcsillagok fényénél jöttünk el ma hozzátok:

E jó hír soká már nem várhatott:

Jézus Krisztus feltámadott!

Ezt harsogja a Mindenség, a tarka Tavasz: madarak, színek, virágok, illatok.

Lányok, Asszonyok, Ti szebbnél szebb virágok, hogy soha el ne hervadjatok,

kölnivízzel megöntözve örökre viruljatok!

Ha sok-sok piros tojást adtok,

nem kell tovább jól tartanotok,

ételt-italt az utánunk jövőknek is kínálhattok.

Jó emlékezetetekben jövő Húsvétig megtartsatok!

Szabad-e locsolni?

                                                                                                                                                                                         2013

Boldikához![1]
 

Tudod, már mindenki nagyon izgult, várt,
most mindannyian örülünk az öröm ormán.
Csodát vártunk, jöttünk hozzád, mint hajdanán
a kis Jézushoz a három király,

közülük egyik névadód: Gáspár, Menyhért, Boldizsár.
Szüleid, nagyszüleid ezt az örömet semmiért sem adnák,
kínálnának bár nekik aranyat, tömjént, mirrhát.
Mindannyian egyként kiáltjuk: Isten éltessen soká!

2010

Mondataink

Életünk kérdőjelek kampóira van függesztve.

Úgy lógunk rajtuk, mint vörös húsok a hentesbolt falán,

vagy a Via Appián Spartacus keresztre feszített rabszolga serege.

A bölcsőtől a sírig kísér kimért utunk mentén a miértek végeérhetetlen láncolata.

Kérdezve lesz tulajdonunk sok-sok előttünk járó nemzedék összes tapasztalata.

Próbáljuk kihámozni mindennek az okát, értelmét.

Kislányom kedvenc kérdése ez: „Apu, de miért?”

Mi is gyakran kérdezgetjük ezt egymástól, ha bármi baj ért,

és azt is, hogy: „Miért éppen én?”

Az azúrkék égbe vagy szerelmesünk tükörtiszta szemébe révedünk a válaszért.

Mint szavanna repedezett hámló bőre a monszunt, vagy üvegzöld hullámok töröttje a szárazföldet, úgy szomjúhozzuk a megismerést.

Egyszer csak váratlanul felbukkan, mint harcos előtt a szögesdrót akadály, e felemelt ujj, az intő jel.

Őrhelyén strázsáI a felkiáltójel.

Az ilyen mondat hosszasan nem taglal,

szúr és vág, mint a kétélű rövid római kard.

Általa remélsz, teljesíti minden parancsod, vágyad, óhajod,

sőt öl is, ha úgy akarod.

A sok-sok jaj, könny, kacaj és remény nyomán fakad néma csend, és elterül a végtelen, néptelen, kietlen lapály.

Mint igés-harangos vasárnapok után a szürke hétköznapok,

amikor saját magad vagy önnön papod,

sorjáznak a kijelentő mondatok.

Fényes érccel teli csillék módjára gördülnek előre apró kerekeiken, a pontokon.

Elmesélnek sok egyszerű tényt, csodát, igazságot.

Nem követnek el semmi gazságot.

Nincs bennük pusztító harag, vagy vakító vágy, se részrehajlás, pártos.

De utolsó mondatunk végén majd ott lebzsel kitörölhetetlenül mindörökre a legkegyetlenebb írásjel.

Nem segíthet rajtunk senki és semmi, sem varázsgömb, sem írás, sem vegyszer,

hiába kérdeztünk, kiáltottunk és vágytunk tízszer százezerszer.

Vigaszunk csupán az, hogy mi is hagyunk majd örökül új és jó embereknek, no nem kincset, vagyont,

csak néhány szivárványos, merész álmot,

s ami maradt Leonídász és hős katonái után,

legalább egyetlenegy epigrammát.                                                                            2008

Az utolsó mondat

„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15:34/Mt 27:46)

Atyád, akkor ott hallgatott, kétségbeesett kiáltásod vas szöge szívemig hatol.

Szenvedésed láttán megborzongtak a rideg fényű csillagok.

Nekem beszédes ez a szent döbbent csend, érzem tört tested minden fájdalmát, kozmikus magányod miatti szomorúságod.

Újra esendő emberré lettél a Golgotán.

Meghaltál, hogy bennünk élj tovább,

mint nem halványuló reményfény,

örök példakép.

Nem vártál kegyelmet, mert mindünknél jobban ismerted a gyarló emberi természetet.

Túl korán jöttél, mert még nem ért meg az emberben a felebaráti könyörület.

Te adtál új jelentést e szavaknak: hit, remény és szeretet.

Formát és mértéket minden gondolatnak, cselekedetnek.

Azt sem bánom, hogy nem váltottál meg bennünket.

Minden küzdelmes létre vergődő élet csodálhatja örökre megingathatatlan hitedet.

A le-lemaradozóknak rád gondolva nyújtjuk hátra a kezünket.

Te vezetsz bennünket a Tejút végtelen csillagmintás szőnyegén, repülünk veled.

Újra esendő emberré lettél a Golgotán.

Meghaltál, hogy bennünk élj tovább,

mint nem halványuló reményfény,

örök példakép.

Tűnődve, halkan kérdezlek: és ha Atyád sohasem volt velünk?

Ha nincs senki, aki meghallja esdeklésünk?

Ha sem ott fenn, sem itt lenn, nem vigyáz ránk senki sem?

Ha a vaksötét űrben, közel s távol, csak itt pislákol az élet mécse?

Ha egyedül vagyunk az Univerzum népe?

Ha nincs más odafenn, mint rögös bolygók és forró csillagok?

Ha milliók utolsó fohásza a légben szertefoszlott?

Ha minden csatát nélküle vívtunk meg?

Ha, mint jó diák, hiába mondtuk fel milliószor neki a tőled tanult szent imát?

Ha a létért vívott harcban a gyenge mindig elbukik, és győz az erős, a hatalmas?

Ha a színpadon monológ volt minden párbeszéd?

Újra esendő emberré lettél a Golgotán.

Meghaltál, hogy bennünk élj tovább,

mint nem halványuló reményfény,

örök példakép.

Mi lesz velünk, ha szörnyű kínok között mégis meghaltál a kereszten?

Ha felbomlik a test, ránk borul az est, elcsitul a szó, megfúl a lélek?

Ha nincs feltámadás és örök élet?

Ha, bár bűntelen voltál, mégsem válthattál meg bennünket?

Ha nehézségen, kicsinységen, kételyen, nekünk kell úrrá lennünk?

Ha mindent magunknak köszönhetünk?

Ha hibáinkból nekünk kell okulnunk?

Ha saját erőnkből kell hozzád hasonlóvá válnunk?

Ha süket fülekre lelt legfőbb parancsod.

Nem változtatjuk meg életünket, bárhogy is akarod.

Újra esendő emberré lettél a Golgotán.

Meghaltál, hogy bennünk élj tovább,

mint nem halványuló reményfény,

örök példakép.

Felemelő érzés volt mégis megszületnem, árván,

a látható és láthatatlan anyag és energia tomboló tánca nyomán,

az élet négy és fél milliárd éve szakadatlan láncán.

Kiváltság volt látni gyöngyös mosolyod,

és azt, amint három gyönyörű gyermekünknek életet adtál. 

Lelkesítő volt kitűzni a zászlót minden ellenség sáncán,

segíteni az elbukón, az árván.

Jézus Krisztus!

Köszönöm neked, hogy újra esendő emberré lettél értem a Golgotán.

Meghaltál, hogy bennem élj tovább,

mint nem halványuló reményfény,

örök példakép.

2009

Vázlat az emberi szépségről

Titkodat bárcsak megfejthetném!

Minden ember egy szép remény!

Nem érzéketlen gép, szövevényes televény.

A dermesztő Űrben meteorként fellobbanó és elhaló fény.

Egyszerre titokzatos mély,

és ismeretlen, szeszélyes meredély.

Tudásunk rólad még mindig mily szerény!

Mégis, ha látunk, gyermekké válunk,

szívünk a torkunkban dobog.

Te néma Bálvány, sok színű szivárvány!

Nem vagy te parány, sem valami gigász,

amelyet a Hubble űrtávcső figyel és pásztáz.

Egyik íved, hajlatod sem eukleidészi,

földöntúli ez a geometria.

Harmónia volnál, tiszta összhangzat,

mint J.S. Bach műveinek záró korálja?

Talán kút vagy, soha nem apadó,

Hold, az egyre gyarapodó,

forrás, a gyönyört adó,

szó, a mindig igazmondó?

Emlék vagy, és hódolódnak becses útravaló!

De jaj, végül összeomlik minden vár,

rejtélyét még őrzi egy fénylő szemsugár.

Ugyan mit ér minden szépség és a még oly csodás feltámadás,

ha sötét a sír, sivár és fájdalmas a halál,

örök a gyász?

2016

A csoda

Az élet maga a csoda,
több tucat fényévre sem lelsz hasonlóra.
Csoda az is, hogy reggel, az aranytestű Nap velem együtt kel fel,
hogy nem öntudatlan létre ébredek,
és hogy ablakomon kitekintve az azúrkék ég rám nevet.
Hogy a semmin át nyolc perc alatt ér el hozzám
egy fénysebességgel száguldó, cirógató napsugár.
Csoda minden lélegzetvétel,
minden csepp víz, amellyel szomjamat enyhítem.

Csoda minden fűszál, a trillázó madár,
a méh, ahogy a virágszirmon vad táncban nektárt dézsmál,
az, hogy már gyorsabban repülünk a hangnál,
és hogy a Hubble űrtávcső fényéveket pásztáz.
Csoda, hogy birtokunkba vettük a Kék Bolygó minden zegzugát,
minden akkord, amelyet gyermekeink leütnek az orgonán,
és minden dal, mely oly csodálatosan zeng feleségem ajkán.

Egy olyan világot képzelek,
ahol a jog és az igazság ikerpár,
ahol az erős nem manipulál,
ahol nem ül tort a torz, a másság,
és győz az emberi normalitás.
Ahol nem kell szeretnem az ellenségemet,
ahol a szó, mint a kikövezett út, egyenes,
nem álcáz, hanem néven nevez.

Utamon, amely az erdőből már kifelé vezet,
előttem még két cél lebeg,
hogy Gaia vállára ne helyezzek felesleges terheket,
és ami a legnehezebb,
hogy a Krisztus ígéreteire
méltó lehessek!

Budapesten, 59. születésnapomon, 2020. május 22.

Marcell orgonán játszott

Életünk a megszokott mederben zajlott.

Sok dolog hétköznapinak hatott.

Most tél van, az ezüst hó bevon

gallyat, fűszálat, halott virágot.

Várakozom, elhatározom, ide még beírom:

Ez történt a Rákoscsaba-újtelepi vasútállomáson,

a pontos idő hat óra ötvenhárom.

Vonatom ismerős tájon,

a porhóval telehintett síkságon,

a Keleti felé zakatolt.

Piroskával, összekuporgatott pénzünkért,

még felkerestünk

egy bankot,

Később, a szürke délelőttön, Marcell izgatottan,

zeneakadémiai vizsgakoncertjére, a Hold utcába hívott.

A felzúgó orgonaszó tanárt, diákot a Magasba ragadott!

Az Ég kupolája megnyílott!

A mennyei barokk templom

kívül-belül csillogott-villogott.

Az Úrnak Marcell Buxtehudét,

és mindkettőjük örök kedvencét,

J.S. Bachot játszott.

Az egész égi sereg átszellemülten hallgatott.

A Mester is némán fogadta a csodálatos zenei áhítatot,

lehunyta szemét.

Talán a Földön botladozó gyermekeire gondolt?

Szelíden mosolygott,

már mindent megbocsátott.

Nem szólt, de semmi gond!

Rövid földi útján az embereknek

már minden fontosat elmondott:

Ha a másikban is meglátod az emberarcot,

önmagad és az élet minden formáját,

mint az Univerzum egyedülálló csodáját,

becsben tartod,

megvívhatod a harcot.

A Kék Bolygó virul,

Gaia mosolyog,

és óvón a karjaiba fon!

A Halál nem ül tort!

Talán nincs Semmi ott,

de amíg az orgona szólt, mégis azt gondoltam,

hogy az Úr égi otthonába, vendégségbe meghívott.

Amint az utolsó akkord is az Égbe távozott,

az apa büszkén a fiára gondolt. (2018. január 16.)