Tartalom

Még mindig ugyanazok a kételyek hullámoznak bennem: önmagunk és a világ megismerhetetlensége nyomaszt. Az öröklét, a hit benne, persze sok minddenre gyógyírt jelentene...

Az Álomfogó

Lávaként tolul elém a sok emlék,

éjszakai töprengéseimből szövöm ezt a mesét. 

Az indiánok, gyermekkorom tragikus sorsú, bölcs társai, pókhálószerű alakzatot feszítenek keretre,

az ágyuk fölé erősítik, hogy a rossz álmokat tévútra tereljék.

Én a nemes, tiszta álmok, gondolatok Álomfogója lennék!

Vajon van erre még remény?

Rossz alvó, de javíthatatlan álmodozó vagyok.

Ma éppen telehold van, e fémes neonfényben bennem is élesebbek a kontúrok.

Éberen forgolódom ágyamon, fejemben sok félig-meddig gondolat kavarog.

Reménykeltő éberlét, de inkább inka csomóírás, semmint gombolyítható szál, Ariadné-fonál.

Agyam, laptopom, amelyet én fenn hordok,

e mindig nálam lévő számító gép, monoton hangon duruzsol.

KGB-központ: begyűjt, elemez, raktároz minden információt.

Erőteljesen érzem: lehetőségei korlátlanok.

Mintha ketten lennénk: Ő meg Én - de hisz ez képtelenség!

Csendesen figyelünk, cseppet sem ellenségesen, nem legyőzendő ellenfelem, csak egy titokzatos ismeretlen, irigylem.

Ő, barázdált, fehérszürke halmaz, nem szép, de biztos helyen fészkel koponyaüregem mélyén, bennem.

Én, vele ellentétben, kényelmetlen fekhelyemen fekszem.

Szívem, ez a mindig pontos metronóm, hallom, a dobhártyámon türelmetlenül dobol.

Figyelmeztet: életem fogyó, egyre keskenyedő holdsarló.

Próbálom pontosan meghatározni helyzetem, bekapcsolom GPS-em.

Gyökereimmel szilárdan a múlt talajában kapaszkodom,

fejem fölött  a végtelen ég kék glóriája ragyog.

Nő bennem az önbizalom: az ösztöneink által belénk plántált megismerésvágy és kíváncsiság már annyi mindent feltárt,

és még csak most kezd készülni a leltár.

Jelenkorom, mint az útjelző táblák nélküli nagyvárosi forgalom.

Hiába lépnék tétován előre a jövőbe, egyik lábam mindig lemarad mögöttem.  

Heisenbergtől tudjuk, és általában nem zavar, hogy a jövő  előre kiszámíthatatlan lehetőség, csapodár feleség.  

Még mosolyogni is kedvem támad néha-néha, ha fontoskodva járó-kelő embertársaimra pillantok.

Lilliputban érzem magam, mert tudom, hogy valahol távol robbanó galaxisok fényévnyi csóvákat lövellnek a sötétbe.

De arcomra fagy a mosoly, megriadok a közönyt látva, amellyel az ember fajtársait írtja.

Még jobban elbizonytalanodom.

Fáj most minden elfecsérelt perc, óra, és amikor üresen hullottak szavaim a meddő talajra.

Bárcsak olyan harang lettem volna, amelyben mindig visszhangot kelt a legapróbb emberi rezonancia!

Nem üres kongás, hanem bátorító, elhívó, csengés-bongás.

Bánt, hogy zéróösszegű ez a játék, és mindenfajta kettősség: jó és rossz, élet és halál, fény és árnyék, a mindenben ott feszülő dialektika.

Miért nincs összhangzat, tiszta harmónia?

Én, a botcsinálta órás, próbálom értelmezni az idő fogalmát.

Minduntalan kicsúszik kezemből, mint halászéból a síkos hal.

Kipereg, mint szántóvető markából az érett gabonaszem.

Időfogónak kellene lennem, jól megragadni, nem megtagadni, sem visszafordítani vagy megállítani.

Esetleg gondos rendezőként megismételtetni néhány rosszul sikerült jelenetet, vagy elvégezni némi utómunkálatot, megvágni itt-ott a gyorsan pergő filmszalagot.

Szeretnék belépni önmagamba, vagy inkább kilépni onnan a tágas térbe, de most hiába klikkelek, elfelejtettem a password-ömet.

Pedig igyekeztem megfogadni a delphoi tanítást, megismerni önmagamat, és a másiknak sem fordítani hátamat.

Vándorutamon peremvidékemre érkeztem, ösvényem beszűkül, már alig férek át rajta, a zöldág boltozat összeborul felettem.

Nem látom, de érzékelem, feneketlen mélységem és a kozmosz vaksötétje tátong előttem.

Kötéltáncos vagyok, két ismeretlen végtelen vad vadon határvonalán egyensúlyozok, az egyik bennem tárul fel, a másik körülö

2008

Holnaptól minden másképp lesz

A Nap arany kardja az éj fekete leplét kettéhasítja.

Ha akarom, ujjhegyemet megperzselik a forró csillagok.

A kék égben fürdetem meg arcomat.

Törölközőm lesz hófehér bárányfelhő gyapja.

A könnyek, csupán tavaszi eső üdítő permete.

A korom és szálldosó pernye, égi konfetti,

bőkezűen szórva száll ünnepemre.

Minden kivetett háló pikkelyes ezüsttel lesz teletömve.

Napsugárból kötök csokrot szeretteimnek.

Nem szánt mély barázdát homlokomon a Gond.

Elszabadult, gazdátlan csónakom végleg partra vontatom.

Gondolataim szétszóródott nyáját akolba terelem.

A Közöny megunt ruháját örökre levetem.

A tegnapok kabátját újragombolom.

Jó leszek, a szeretet terhét Atlaszként vállaimra veszem.

Minden életmesét gyermeki figyelemmel lesek.

Utolsó hamuban sült pogácsámat is megosztom veled.

Ígérem, szándékosan rosszat soha többé nem teszek.

Megváltoztatom életemet.

              2010

Örökkévalóság

Én is szeretném hinni,

hogy vár ránk egy új létrend,

létezik az a bűvös égi otthon,

de most mégis úgy gondolom,

mérhetetlen a hiány, a veszteség.

Tudom, mindent megtennék,

bárcsak újból visszatérhetnék.

Nem törődnék vele,

ha a nyár piros-sárga heve emésztene,

vagy sárba húzna

az ősz mély mocsara,

de azzal sem, ha a tél hidege perzselne.

Sorjázik bennem sok kígyózó kérdés:

lesz ott víz, ez a legtitokzatosabb, ritka anyag,

amely épít, rombol, szomjat olt, titokzatos körforgó táncban,

vagy habzó piros bor és megannyi ínyenc falat?

A végtelen égi mezőn virágzik pipacs?

Van hárs - felidézi gyermekkoromat -, orgona- és rózsaillat?

Létezik csillagtetős tópart és fehér téli csend,

hallani madárdalt langyos május esteken,

hát békakuruttyolást, tücsökciripelést?

Végleg meghal az olthatatlan tűz, a gyönyörű, rejtélyes emberi vágy,

a minden földi dologban ott rejlő szépséges változatosság?

Lakályos az örök város, és tényleg Bach Sebestyén János muzsikál

a mennyei templom barokk orgonáján,

és van ott zongora,

fekete, lakkozott?

De nem folytatom,

csak halkan, magamat faggatom:

bármilyen ígéretért cserébe mindezt odaadom

2011

Hitem

Tarka pillangó,

már-már rám szállna,

illanó.

Tiszteletem anyagtalan tárgya!

Kanyargó gondolataim úgy áramlanak körül, mint élő planétákat

a fénylő ezüstfolyók zegzugos árja.

Most aggaszt a válaszok bolygó-ritkasága.

Hiába kérdezünk?

Senki sem hallja esdeklésünk?

Révbe sosem érünk?

Lepkék, szárnyak nélkül,

mit érünk?

Gyermekmesékben hiszünk.

Ez minden reményünk,

végül.

Egyedül maradunk,

félünk.

Halotti szemfedőnek ránk terül,

a gyémántcsillagokkal hímzett

csodálatos-végtelen

űr.

2011

Mind belehullunk

Mind belehullunk a feledés feneketlen kútjába.
Végül senki sem emlékezik ránk.
Utódainkra, szerencsére még sokáig sugároz
a melengető napsugár.
Remélem, tiszta vizük is lesz bőven, amivel a szomjukat oltják!
Nem marad utánunk más,
csak a lét ragyogó tükrén egy apró, végső csillámlás.
A Semmiből a Semmibe tart a végtelen utazás.

Halványodik minden emlék,
de szívesen visszajönnék:
a sok együtt megélt pillanatért,
a bólogató nyírfa szépségéért,
a rózsa illatáért,
a csillagos égboltért,
a tücsökzenéért,
a fülemüle énekéért,
J.S. Bach, W.A. Mozart és F. Chopin ihletett dallamaiért!
A Kozmosz végtelen tereiben nem moccan az élet, és nem trilláz a madár.
Az élet lélegzetelállító, egyszer volt,
hol nem volt, sosem lesz, valóság.
A Semmiből a Semmibe tart a végtelen utazás.

Kihuny a mosoly, kihűl az ölelés, elmúlik a láz.
Hamvába hull a szenvedély, jéggé fagy a lángolás.
Nagyon fáj,
hogy drága szeretteimmel együtt nem láthattam
még millió csodát.
A sírokon virágzik sok száraz ág.
Csak akkor lenne mámorító a feltámadás,
ha újraélhetnénk a pillanat varázsát.
A Föld sokkal szebb, mint bármilyen Mennyország!
Nekem, ami elmúlt, az a Mindenség, az Örökkévalóság
csak egy álom, semmi más.
A Semmiből a Semmibe tart a végtelen utazás.

2021. szeptember