Tartalom
Kaptárlét
E kép valamiért gyakran tűnik elém.
Vonz talán a tudattalan ösztönlét?
Vadvirágban gyönyörködnék télvíz idején?
Netán azt vágyom látni, amint édes méz árad-csobog aranyfolyóként?
Belemártanám mind a tíz ujjamat, így torkoskodnék!
Vigyázat! A legfőbb erény a mértékletesség!
Korlátok közé zár a létezés.
Lennék-e viaszból lépet toldozó-foldozó szegény legény,
akit mindig fellelkesít egy nagy közös cél?
Vagy inkább strázsa, aki tudja ki a barát és ki az ellenség.
Fullánkba rejteném Cyrano minden ügyességét és dühét.
E közösségben soha nincs félreértés,
értik egymás minden apró rezdülését.
Korlátok közé vet a létezés.
Nem kell térkép, a Napot követném iránytűként,
e fényes sugár-úton tudom, el sosem tévednék,
hiába lesnének rám bármilyen téveszmék.
Vagy inkább egyenesen a Napba repülnék Ikaroszként?
Büszkén híresztelném, mint futó Miltiádész győzelmét,
hogy nincs többé nélkülözés, virágot ont a kert a rét.
Korlátok között felejt a létezés.
Talán e túlcsorduló méztár társas közege izgatja elmém?
Sok szorgos pajtás virágport cipel vidáman zsákszám, fáradhatatlan Sziszüphoszként.
Mindegy kiből lesz vezér,
vagy kit kap szárnyra a talmi hírnév.
A fő elv mindörökre: egy mindenkiért, mindenki egyért!
Korlátok közé szorít a létezés.
Mielőtt következne a boldog befejezés,
álljon itt még egy kis elmélkedés:
A világról megszerzett tudásunk még mindig oly szerény.
A múltból sok lelkesítő, dicső példát idézhetnék,
de az a gyanúm, hogy sok minden másképp történt.
A jelenben kevés a hiteles példakép.
A jövő még csak egy izgalmas rejtvény.
Több ezer éves tanítások, ősi képzetek által befolyásolt az emberiség.
Amiről nincs közvetlen tapasztalatom, miért is hinném?
Kell, hogy megfoganjon végre egy új világkép,
mely a csillagokig ér,
és biztosított általa a méltó földi lét.
Kaptárba zárt a létezés.
Örülnék, ha végül a királynő is megtalálná méltó helyét,
a zajos násznép rajzásában sírig hű kedvesét,
hogy ez által legyen biztosított az öröklét,
így én is nyugodt lélekkel zárhatom e kis mesét.
Pszt! Alszik a kaptár, nyarat álmodik a tél.
2011
Gaia gyermekei
Gaia gyermekei vagyunk, és ne bánjuk, hogy a tudás almája elcsábított!
Az Élet porondján az Értelem dalát harsogva éljünk le éjt, napot!
Hiszem, hogy az Ész diadalíve alatt büszkén léphetünk ki az Univerzumba.
Bízom benne, hogy nem válunk kámforrá a végtelenben.
Hazatérve, mint a kiszolgált, veterán katonák, triumfust tartunk, megpihenve.
Parányi nyomot talán hagyunk mindannyian,
mint törékeny kagylóhéj a hófehér mészkődarabban.
Bolygónk páratlan látvány minden űr mélyéből érkezőnek.
Kobaltkék a háttér, a Nap sárga aranyból kovácsolja keretét.
A Hold, az éj varázslója, ezüstporral hinti be köpenyét,
csillagokkal hímezi tele szegélyét.
Vajon mi lehet üdítőbb egy korty kristálytiszta, hűvös víznél,
zöldebb a puha gyepnél, amelyre kedveseddel kedvtelve heveredtél,
édesebb és pirosabb a cseresznyénél,
lilább az orgonaillatnál,
arányosabb a csodálatos emberi testnél,
biztatóbb egy mosolynál egy csendes bársonybarna estén?
Földünk szépségeihez mindegyikünknek egyformán joga van,
ez méltó kárpótlása halhatatlanságunk halálának.
Légy szerény, állhatatos, segítésben serény!
Tudásoddal, hatalmaddal sáfárkodj okosan, vissza ne élj!
Köszönd meg azt milliárd sorstársadnak!
Nem születünk eleve jónak, sem rossznak,
a rajtkövön mindkettőnek egyenlő esélye van.
Erről szól Shakespeare William Lőrinc barát ajkáról a híres monológban,
mélyebb igazságot még sohasem olvastam.
Akaratunk függvénye, hogy mekkora teret engedünk a bennünk rejtőzködő Gonosznak.
De vigyázat, a Kígyó kétágú szava és halálos ölelése tovább szedi az áldozatokat!
Lelkünk, Te szivárványos márvány, pille por lepkeszárnyon, örök-nyughatatlan vándor!
Az nem lehet, hogy rút halált halsz abban a gyászos utolsó pillanatban!
Benned szunnyad minden, mi életünket széppé varázsolta:
hősök lelkesítő tette, J. S. Bach, Beethoven, Liszt Ferenc, Mozart és Chopin ihletett zenéje,
a bizalom és szeretet fénylő igazgyöngye.
Biztosan ott lebegsz majd felhő alakban szeretteink felett, oltalmazóan!
De Jaj! Megfakul és elszakad a fénykép, az idő árján tovaúszik az emlék.
A Lélek is, mint a bájos sárga pitypang apró ernyője, útra kél.
Megrendít a végső búcsú ténye, mint a vasszög, beleütve a tenyér közepébe,
és mint a Fuji csúcsát a fehér hósapka,
úgy lepi be lelkemet Hérakleitosz dermesztő igazsága:
nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba!
2013
Párbeszéd az emberről
/A helyszín és az időpont egyaránt bizonytalan; valamikor 13 milliárd évvel a Világegyetem, 5 milliárd évvel a Nap és 4.6 milliárd évvel a Föld kialakulása után és csak az Ég a tudója, mi minden előtt…/
Uram, Te örök, végtelen és mindenható vagy!
Hallottál valaha egy Föld nevű égitestről,
amelynek egy arany napja és egy ezüst holdja van?
A kultúrák száma talányos, az életformák változatossága kifogyhatatlan,
erről a bolygóról bizony még sohasem hallottam.
Mint mindenütt az élő világokon, a sarkokon a rideg jég lakatlan,
Távolabb, hullámzó zöld erdőrengeteg susog ősi dalokat.
Rengeteg a meredek, szürke hegyvonulat és a forró vörös sivatag,
a végtelen kék óceánon öt kontinens úszik tova.
A szárazföldön élőlények miriádja hemzseg szakadatlan harcban.
Mondd, kik a lakói ennek a nyüzsgő, színes világnak?
Bár érdeklődési köröm határtalan,
semmit sem tudok róluk, és tévelygéseikről sem hallottam.
Az Univerzum ügyei túlságosan lefoglaltak.
Civilizációk megszámlálhatatlan sokasága várja parancsaimat.
A földlakók talán azt gondolják, hogy a Mindenséget kizárólag értük alkottam?
Embernek nevezik magukat,
felegyenesedve, két lábon járnak, oxigént lélegeznek be, egyedeik két nemre tagolódnak.
Közösségekbe szerveződve sokszorozzák hatalmukat.
Céltudatos, találékony, nagyra törő és tehetséges fajta.
Esztétikai ízlésük fejlett, tudományuk, művészetük számos maradandót alkotott.
Már kiléptek a Kozmoszba, hogy megismerjenek Téged és honodat.
Ősidők óta Hozzád fohászkodnak,
és sokan azt hiszik közülük, hogy elküldted hozzájuk Egy-Fiadat,
hogy Hozzád hasonlóan halhatatlanokká váljanak.
De gőgösek, és hibáikból sohasem tanulnak,
és amit másutt sehol sem tapasztaltam,
szenvtelenül és közönyösen hagyják szenvedni és meghalni gyámoltalan és rászoruló társaikat.
Kifogyhatatlan leleménnyel és gyűlölettel egymással is ádáz harcot folytatnak.
Oktalanul, pusztító fegyvereket gyártanak,
pedig gyors ütemben népesednek, és hirtelen változik az éghajlat,
az energia is fogytán van.
Ha nem vigyáznak, egykor kristálytiszta vizeik bűzös pocsolyává apadnak, esetleg mind megfulladnak, vagy jéggé fagynak.
Próbálják kifürkészni titkaimat?
Gyilkos indulattal képesek elpusztítani nagyra hivatott fajukat?
Megszegték az élet tiszteletéről szóló legfőbb tanításomat?
Uram! Jogos haragodban nem szentelnél mégis némi figyelmet sorsuknak?
Nem tehetem, nincs jogom, nem áll módomban, sem szándékomban.
Hatalmam ugyan végtelen-nagy, de legkisebb cselekedetem is porrá zúzná őket, akaratlan.
Bizonyítaniuk szükséges életre való méltó-ságukat és alkalmasságukat.
Ám felébresztetted szunnyadó érdeklődésemet, majd tájékoztass, megóvták-e gyarló önmagukat és halódó fajukat.
2013
Töprengések
Isten nem halt meg, de otthona elérhetetlenül távol van.
Elfoglalt, mindig valami más tennivalója akad,
nem csoda, az Univerzumot kormányozza.
Jézus Krisztus sem mondott Atyjáról semmi biztosat.
Sajnos nem volt ott, hogy megmentse Egy Fiát a szörnyű kínhaláltól.
Hiába hívjuk minduntalan, sohasem érkezik meg időben.
Mi történne, ha földi életünket végleg úgy rendeznénk be,
mintha egyáltalán nem is létezne?
Ha nem a Szentháromság Egy Istenben hinnénk,
hanem Jézus Krisztus tanításaiban és az Ő Szent Lelkében?
Biztosan nagy lenne a rémület,
ha kiderülne,
hogy nincs feltámadás és örök élet,
és csak lelkünk egy-egy apró szikrája,
ami ideig-óráig még tovább éghet.
Talán csak annyi a feladat,
hogy szívünk minden gyengédségével
gyámolítsuk szeretteinket, és ha lehet,
figyeljünk jobban egymásra!
Kell egy kis erőfeszítés,
forduljunk őszinte érdeklődéssel egymás felé!
Szabadság!
Te vagy a legpusztítóbb tan,
amelyről valaha hallottam!
Milliók haltak meg Téged szomjazva.
Vérző ajkuk kicserepesedve,
jaj, sebük bizony már sohasem gyógyul be!
Senki sem szabad!
A Zsarnok sem az,
a meggyilkoltak jajkiáltására minden éjjel felriad.
A művész anyaga a törékeny, múló pillanat,
Ő még azt sem tudhatja, hogy az utókor nem felejti el,
akár már holnap?
A Tudós kételye örök: vajon nem használják találmányát valami rosszra?
Egyenlőség!
Nevedben hány szerencsétlent gyötört meg a végzet:
lehettél Münzer Tamás elvakult híve,
a Biblia szavát hűségesen követve,
a Gulág bűntelen száműzöttje,
vagy akit megölt Pol-Pot esztelen rezsimje.
Nem vagyunk egyenlők, ilyen az emberi természet!
Amikor a rajtkövön állsz, valaki már egy testhosszal vezet előtted.
Bárki, bármit is mond, soha utol nem éred.
Testvériség!
Talán tebenned van minden remény?
Meglehet, egy emberpártól származunk,
de az már nagyon-nagyon rég volt.
Túl sok minden választ el egymástól.
Miért tisztelném primitív rosszakarómat, a garázdát,
a békétlent!?
Bárhogy is fáj kimondanom:
Minden ember Testvérem nem lehet!
Tagadjunk meg minden téveszmét,
hogy a közjóért,
egy elképzelt ideálért,
mindent szabad,
és hogy a szent cél
szentesíti a leggyalázatosabb eszközöket!
A múltat sem átírni, sem végképp eltörölni, nem szabad!
Védjük meg önmagunkat és civilizációnkat!
Másképp mind arra kényszerülünk,
hogy bocsánatért esedezzünk olyan bűnökért,
amelyeket soha el sem követtünk,
végül majd azért is, hogy egyáltalán megszülettünk.
Ha az oroszlán, mert egy kis létszámú,
de annál zajosabb kisebbség azt akarja,
áttér a vegetáriánus életmódra,
nem méltó többé a királyi trónra!
Nem tudom, hogy mikor ereszkedik le rám az éj.
De addig még Jézus Krisztus hű tanítványai sorába elszegődnék.
Sohasem unnám meg Mesterem bölcs beszédét.
Méltósággal kell járnom a Halál Ösvényét.
Bármily nehéz, bele kell törődnöm, hogy utam a Léthe
túlpartján mindörökre véget ér,
és csak szeretteim és egy kis ideig még,
néhány tanítványom emlékezetében élek tovább én.
2020
Profán imádság
Gyönyörű Kék Bolygónk!
Börtönünk és otthonunk!
Tragikus és fenséges magányoddal
az Univerzum végtelen ürességében és sötétjében
kétségbe ejtesz,
és mégis lelkesítesz.
Tudom, varázserőd van!
Közel s távol, életet egyedül Te ápolsz és teremtesz.
Adj utódainknak is elegendő tiszta levegőt és éltető vizet!
Köszönjük neked a létformák mérhetetlen gazdagságát,
a papucsállatkát és a „kicsinyét” terelgető ámbráscetet,
a fűszálat, és a rajta egyensúlyozó piros pöttyös katicabogarat.
Nem becsültünk meg!
Végül elherdáljuk minden kincsedet.
Vétettünk ellened,
ezért csodáljuk mérhetetlen türelmedet.
Kérünk, engedd meg, hogy a jövőben is
bizalommal fordulhasson hozzád
minden engedetlen gyermeked!
Szabadíts meg minket önző,
mindenen uralkodni vágyó akaratunktól!
Ne engedd, hogy gőgösen azt higgyük,
uralmunk alá hajthatjuk egymást
és a határtalan Világegyetemet!
Gyógyítsd be súlyos sebeidet,
amelyeket önzésből, mohóságból
és tiszteletlenségből okoztunk neked!
Mindenható erőddel
és kifogyhatatlan leleményeddel
önmagunktól is ments meg bennünket!
Újítsd meg haldokló létezésünket
és a gyorsan pusztuló lenyűgöző természetet!
Budapest, 2021. október 5.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
