Tartalom

Ezekben az írásokban legkínzóbb gondolataimat fogalmaztam meg, amelyekben remények és kétségek hullámoznak, amelyeket az (egyéni) élet mulandósága és a Kozmosz végtelensége keltettek bennem. A sötét felhők mögött azért mindig pazarlón szórja szét arany sugarait a Nap, és mindmáig csodálattal szemlélem a végtelen természet lenyűgöző szépségeit és benne a  törékeny ember és a küszködő emberiség (meglehet teljesen hiábavaló, de azért mégis tiszteletreméltó és hősies) erőfeszítéseit. Ma eléggé pesszimistán ítélem meg esélyeinket. A környezet rohamosan pusztul, embertársaink, holott egy faj képviselői vagyunk, egyre távolabb kerülnek tőlünk, mert rengeteg dolog elválszt bennünket egymástól. Néha az az érzésem, hogy egy másik bolygó lakóival sokkal jobban megértenénk egymást, és ezért mindenki felelős...

Gyászom

„Péntek délután már százával számolták a halottakat és sebesülteket. Többségük gyerek. És kivégeztek húsz támadót. Közülük tízen "arab zsoldosok". A hírtelevíziók megállás nélkül Beszlánból közvetítenek. Félmeztelen gyerekeket és nőket mentenek, sebesülteket, esetleg halottakat visznek hevenyészett hordágyakon. Még nem tudni, mi lesz az ügy vége, hányan vesztek oda, kiderül-e kik az eszmei irányítók?”

Apró teremtmények, derékba tört remények.

Nem adjátok már tovább a kincses örökséget.

Ó, miért nem voltam ott,

és Atlaszként nem tartottam meg a födém pille terhét vállamon?

Ó, miért nem lehetett sudár karom a vészben számotokra biztos oltalom?

Bárcsak visszafordíthatnám Kháron ladikját,

mielőtt a túlparton kikötne!

Talán még időben visszaérnék az Üveghegyen túlról,

kezemben az üvegcsével,

amely telve az öröklét vizével.

Múljon el a lidérces álom!

Édesanyátok újra kedvesen így szóljon hozzátok: „Drágáim, reggel van, ébredjetek!”

Lelkem egy zászlós fekete város.

Utolsó útjára én is elkísérem a sok kicsinyke áldozatot.

Ravatalotoknál az én lelkem is ott zokog,

könnyeim sós folyama kivájja medrét arcomon.

Szeretteitek könny-igazgyöngye hull megállíthatatlanul a göröngyre. Egymásnak biztosan nyakláncot fűznétek belőle…

Döbbenetem csendesebb, mélyebb, mint a tárna vagy a kút néma feketéje.

Ma ne zengjen a zongora húrja!

Ömöljön ki piros festék a vászonra!

Ne világítson a szentjánosbogarak fénye!

Taroló sáskahadak szálljanak minden napos-tavaszos, zöldülő reményre!

Halált vijjog és lecsap az ártatlanokra

a gyűlölet baljós, sötétszárnyú madara.

Újra beteljesült az átok,

az erőszak szennyes árja el akarja nyelni a világot.

2004

Távolodóban

Akhilleusz, a nemes és szerelmes Hektor legyőzője, a tréfás fejtörőben

nagyvonalúan egy kis előnyt ad  a cammogó teknősnek.

Az, megszégyenítve klasszisokat, mindig lépéselőnyben marad.

Így kergetjük mi is a fillérekként szétguruló galaxisokat,

amelyek fittyet hánynak a valaha felülmúlhatatlan Erőként tisztelt gravitációnak.

E gigászi csatában győzött az Ősrobbanás.

Rossz hír ez számunkra,

mert a csillagász, korunk augura, ebből azt jósolja,

hogy mint egy fürge lepkegyűjtő,

hiába üldözzük a szertelen pillangókként szétrebbenő csillaghalmazokat.

Nem tűzhetjük őket gombostűnkre,

nemes vérű paripáink sem lesznek,

akik a járszalagon kényesen lépkednek,

és a tenyerünkből kockacukrot eszegetnek.

Amit mi látunk, az amúgy is a régmúlt,

feneketlen kút,

sötét alagút,

ahonnan nem látszik kiút.

Egy szomorú napon majd hiába tekintesz az égboltra a fényes jövőben bizakodva.

Kilobban a gyertya lángja.

Elhalványul a galaxisok fénye, emberek reménye.

Nem óvja többé tétova lépted az Esthajnalcsillag fénye,

és nem mutatja a helyes irányt a Göncölszekér rúdja.

Szerelmesed szeme sem tükrözi égi mását,

csillagok fényes ragyogását.

Végleg elsötétedik az azúr,

és nem látod, hogy kinyújtja feléd kezét az Úr.

A nemes kötőanyag – bár porladozik – tart még közöttünk.

Embert az emberhez a barátság, szeretet és szerelem ereje kapcsol szorosan.

A többiek habarcsa a szolidaritás, a megértés és a segítő szándék parancsa.

De csitt! A Világegyetem velünk vagy nélkülünk,

úgyis elnyugszik, mint a faágon este elülő kismadár,

fejét puha pihék közé, a szárnya alá hajtja.

Számára már sem a külvilág, sem a létezés moccanása nem kelt semmi neszt.

Így lesz szemfedőnk örökre, és borul ránk takarónk, a kiüresedett Mindenség fekete csendje, koromsötétje.

2004

Ne csüggedjünk!

Még bőven termi gyilkos gyümölcsét az önzés, bosszúvágy és előítélet.

Még üldözi az üldöző az üldözöttet.

Még rettegi a rettegő a rettegettet.

Még erőtlen fiókákként meleg, puha fészkünkből félve kémleljük az eget.

Még hajótörött Robinsonként keressük társunkat, Pénteket.

Még fehér bottal botladozva tapogatjuk a félelmetes ismeretlent.

De a végtelen és időtlen űrben már csóvát vet a szövétnek, az emberi értelem.

Bennünk öntudatra ébredt az élettelen, rideg anyag, rejt kimeríthetetlen titkokat.

Napok gyermekei vagyunk, és őrizzük szemünkben a fénylő csillagot.

Az izzó magmafolyam hátán biztos kézzel kormányozzuk törékeny hajónkat.

Napok cirógató melege és a világegyetem örök törvénye a csillagporból másutt is élővé gyúrta az elemeket.

A szél ott is kacagva kergeti a pajkos felhőgyerekeket, és fehér gallért dob a hullámokra.

A hold csillagokkal táncoló, és az est barna héjaként csap le.

Voltunk már vadak, rabok, rablók és megraboltak.

Kergettünk sok tarkabarka álmot, ideát, harácsoltunk vagyont, hajszoltunk hatalmat.

Megszegtünk szót és fogadalmat.

Vakon követtük a varázsmondókat.

Nem érte el az eget a piramisok csúcsa.

A Paradicsomkertben kiszáradt az egyik almafa.

Ne szegje kedvünk sok-sok káros szenvedélyünk!

Mert kijelöltük mezsgyéjét a Rossznak és a Jónak.

Mert Noéként mentjük át a javító szándékot, a tanító szókat.

Mert roskadozik terhétől a tudásnak fája.

Mert ember az embernek sem mindig farkasa.

Kezünk összeér, gyógyít és felemel,

buzdít, oltalmaz, áldást oszt és ölel.

2005

A Pillanathoz!

Vadász nyila elől tovatűnő,

sebezhetetlen, szeszélyes istennő!

Fiad áll előtted, álmokat feledő,

szavakat nyájként terelő,

esendő.

Te légy balzsamosan érintő, lázamat enyhítő!

A kezdet és a vég titkait már nem fürkészem rég.

A szorgos pici hangya is úgy cipeli ormótlan terhét,

hogy nem kérdezi minduntalan: miért?

Múltam idővitrinjében becses-törékeny porcelánemlékeim szemlélem.

Létem tünde idején csak bennem olvad így össze a tarka múlt, a szürke jelen,

a rózsaszínű ismeretlen.

Az élet mámora még néha magával ragad:

egy sólyomszárnyú gondolat,

a Johann Sebastian által komponált éteri összhangzat,

egy jaj,

egy óhaj,

egy rebbenő sóhaj,

egy önfeledt gyermeki kacaj.

Minden csak lepkeszárny-rezdülés, egy furcsa fuvallat.

Az élet értelme Te magad vagy, ó őzlábú Pillanat,

és csak én nem vagyok idegen önmagamnak.

A falióra halkan ketyeg: tik-tak-tik-tak…

2007